Két és háromnegyed láda

Tapasztalatom az, hogy nem szabad halogatni az élmények megírását, mert két, három, nyolc nappal később már nem ugyanolyat írok, mintha azon nyomban, hazaérkezvén ülnék neki.ezen is változtatom kell.

Másfél hete indultam neki Csabának biciklivel. Először úgy voltam, megyek, amíg olyan kedvem van, ha elfogy a kedv, akkor visszafordulok. Útba esik, ezért akár be is ugorhatok a Bandikafához. Érdekes neve van, korábban, amikor két keréken jártam iskolába, gyakran megálltam itt, de sose tudtam, hogy ennek a helynek neve is van. Később már tudtam a nevét, de, hogy miért éppen ez, azt nem. A Wenckheim család egyik sarja volt az a bizonyos Bandika, aki itt leesett egy fáról gyermekkorában. Nem messze a Bandikafától, egy magányos nyárfa áll, a Cimborafa. 730 cm kerületű fa ez. Miután megtaláltam a ládát, és jelszót leírtam, és jól vissza is rejtettem, úgy döntöttem, még korai lenne hazamennem.
Továbbkerekeztem a Békést Békéscsabával összekötő kerékpárúton. Amikor elérem a város szélét, a Kiskörös (Élővíz-csatorna) partján folytatom az utam. Most sajnos feltúrták, talán utat építenek, ezért elég mogorva voltam, de mégis a megszokott utamon mentem, és a Nagytemplom mögött bukkantam fel újra. Az első városon belüli utam az angyalos kúthoz vitt a Petőfi-ligetbe. Szokásomhoz híven fényképeztem eleget, ha már hülyének néznek, akkor nézzenek hülye turistának. Pár hajléktalan meg volt győződve, hogy őket fényképezem, ezért odaszólogattak. Pedig nem kell félniük, egyik képen sincsenek rajta. A következő pont az volt, hogy a lehető legtöbb fényképet csináljam a magam kedvére, miközben tekertem egy másik kincs irányába, a Köröspartra (még mindig Élővíz-csatorna). Talán amiatt is, hogy túl sokan járkáltak arra vagy az öregúr aki azt figyelte mi fényképeznivaló van a víz mellett, de elpuskáztam a dolgot, és cél előtt továbbhajtottam. Tudtam, hol a láda, de nem mertem megnézni. A következő pont a Ligetbe vitt, a temető mellé. Itt feljegyeztem, amit kellett, és hazatekertem.
Öt nap múlva újra nyeregbe szálltam, és megszereztem az Élővíz-csatorna jelszavát. Igazán jó rejtés volt, maga az izgalom, mint egy Indiana Jones filmben. Két nappal később, azaz négy napja megint kedvem támadt tekerni, úgy gondoltam, befejezem a Békéscsabai séta nevű játékot, és megkeresem a ládát is, hiszen már csak az hiányzott. A szokott úton jutottam a városba, de nem hagytam el a Köröspartot, hanem végigmentem rajta, míg egyszerre csak a Lencsési lakótelep szélén nem találtam magam. Helyben vagyunk, gondoltam. Innen nem messze, a Fenyves Szálló mögött kell keresnem. Haszontalan keresés volt, az a fajta, amit GPS nélkül lehetetlen teljesíteni. Még visszatérek rá egyszer.

Dobozi és szanazugi kiruccanás

Doboz tulajdonképpen közel van. Ha nem a kövesutat választom, hanem a gát tetejét egész hamar odaérek. Természetesen biciklivel, mert gyalog kissé fárasztó.
Nem olyan régen figyeltem fel a geocashing nevű játékra, ahol ládákat és jelszavakat kell keresni. Dobozon is van, és, ha már úgyis tavasz van, alattam a kerékpár, kezemben a fényképezőgép, úgy döntöttem egy füst alatt keresek jelszót, fényképezek és sportolok is egyet. Igazából fogalmam sincs, hogy hány kilométer tőlünk, a kaputól Doboz széle, de addig nem is érdekel, amíg nem fáradok el, s amíg hátszél van.
Doboz nem túl nagy település, falu, nagyközség. Amiért mentem, az a kastélypark, ahol a Wenckheim család mauzóleuma és kápolnája található. És egy jelszó a játékhoz. Szombat volt, kissé szeles nap. Doboz ifjúsága kiözönlött az utcára, a parkba, és hatalmas szemeket meresztettek rám, hogy vajon ki ez és mit keres itt? Ott ültek a késő barokk református templom alatti padokon, és sugárzott felém a bizalmatlanság. A Vésztői útról kanyarodtam le balra a Kastélyparkba, pár fotó után már kifelé tartottam, és ott is sikeresen megbámultak a kamaszok. A hazafelé utam nehezítette az ellenszél.

Pár nappal később úgy döntöttem, ismét a környéken tekerek. Az úticél ezúttal Szanazug volt. A dobozi hídig semmi gond nem volt, csak a híd és a Szanazug közötti út volt olyan rémes, hogy vallatni lehetett volna vele. Hát még visszafele, ellenszélben. Ládát nem találtam, naiv voltam. Ehhez már GPS kellett volna, majd máskor visszatérek.

(valami miatt nem enged fényképeket feltölteni >_<)

Csemege

Úgy döntöttem, blogot indítok a túrázásaimnak, hogy leírjam, néhol mit össze szerencsétlenkedtem, mennyire elfáradtam, eláztam az esőben vagy épp ragadtam a sárba. A múltra visszatekintve, eszembe jutott, amikor a Körösök Völgye Társasággal biciklitúrára mentem vagy amikor Gerlai kerülővel közelítettem meg Békéscsabát, két keréken. Volt, hogy Kékkútra indultunk, ami a "kanyar után, a fák mögött volt", és megesett, hogy kigyalogoltam a szentjakabi Bencés Apátsághoz, mert úgy tartotta kedvem. Persze, meg kell említeni azt, amikor nekivágtam a Zaranyi erdőnek, amikor először találkoztam a Geocashing nevű játékkal, és azokat az eseteket is, amikor nem csendben panaszkodtam, mert fáradt voltam, beázott a csizmám, szorított a csizmám, nem mertem lefelé menni a hegyről és féltem, hogy jön a medve.

Ezentúl igyekszem pontosan megírni, mely sétám vagy biciklis utam milyen is volt valóban, és próbálok majd képeket is mellékelni hozzá.